Én úgy gondolom, hogy mindig az életkor határozza meg, hogy melyik játék a jó.
Amikor még nem volt olyan jó a szem-kéz kapcsolatom a sorcery nem ment. Viszont a Beach-Head bomázósdiját nagyon szerettem, mert ott csak lövöldözni kellett. Sajon nem tudtam angolul, és nem értettem miért nem lehet folyamatosan lőni, amikor a távoli hajókat kell elsüllyeszeni. Szóval a tankos részhez már nem jutottam el.
Azt is hozzá kell tenni, hogy egy gyermeknek nincs annyi kitartása mint egy tininek, és hamar megúnja a sikertelenséget. Volt úgy, hogy egy játékot csak azért töltöttem be, hogy az első pályát megcsináljam pl. Autománia.
Az UP-Down a békával nem kötött le. Mert mindig meghaltam. A Garfield azonban igen, még akkor is, ha csak 3-4 képet tudtam bejárni, mert nem voltam tudatában, hogy kell az ajtón kimenni.
A Motos jó volt, abban a kezdeti sikerek megtanítottak a kitartásra.
A Savage/North Star/Strider jól lekötött, mert ott lehetett mindenkit mindenkit gyilkolászni, és közben a cél annyi volt, hogy folyton jobbra kellett menni. Itt is talán az volt a kulcs, hogy öröléletes volt a jéték.
A Saboteur-ben sosem sikerült kijönnöm a vízből, ezért az első 2-3 perc után már nyomtam is a hátsó piros gombot. Azt hiszem 12-13 lehettem amikor egy véletlen joy mozdulat miatt felmászott a hídra. A Last Ninjában a függöny mögött dettó.
Az Enterpress újságok leírásai megmutatták, hogy hogyan kell egy eddig "játszhatatlan" játékkal játszani, a The Untouchhables eseténben a raktárban kellett a cheat továbbá, hogy valaki "megsúgja" hogy a fehérruhás Cow-Boyt-kel sokáig lőni, hogy adjon egy "oklevelet". Érdekes, hogy a következő szintek betöltése után még izgalmasabb pályákkal találkozhattam, és úgy örültem nekik.
A Vendettában soha nem jöttem volna rá az újság nélkül, hogy hogyan kell teljesíteni a szintet. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán tárgyakat lehet felvenni, vagy dobozokat kinyitni. Csak kóvályogtam azon a 3 pályán, felmásztam a létrán, de semmi. Ráadásul az első pálya kulcsa az ököllel betört ajtó, ami jegyezzük meg úgy néz ki, mint egy statikus tereptárgy, ami csak dísz.
A tiniként megszerzett Get Dexter volt nálam az über, addig mindig csak olvastam róla, forradalminak tartottam a szemléletet, ahol szinte minden asztalt, minden széket el lehet mozdítani. Végre a tereptárgyak nem csak statikus dolgok, hanem dinamikusak. Sajnos a játék vége nagyon gagyi lett a mezőkkel és szereplőre ráeső tárgyakkal.
A Jedi visszatér-ben sem jutottam messzire, pedig nagyon menő játéknak gondoltam. A Batman movie-ban 11 évesen sikerült elérni a sikert, amikor túljutottam a raktáron, nagyon büszke voltam magamra, csak az volt a baj, hogy batmobillal az utcán vége lett és kezdhettem előlről.
Azt hiszem a 8 bites világban a checkpointok hiányoztak egyes nehéz játékoknál. Pl a mászkálós Batman lehet jobb lett volna, ha az utolsó chekpoint minen alkalommal visszatölthető lenne, nem csak egyszer.
A Nether Earth jó volt, szerettem robotot építeni és felfedezni. Nukleáris robbantással átrendezni a terepet. Nekem egy hibás verzióm volt, ezért nem fogyott az anyag, és mindig a maximális robotszámot tudhattam be magamnak (nem is értettem minek a gyárakat elfoglalni), ráadásul az ellenség buta volt, könnyen legyőzhető. Mivel nagy a pálya és lassú a mozgás, félnapokat ültem a gépnél.
Az Arhnem 13 évesen fogott meg. Fontos szerepet játszott, hogy magyar volt. Akkor már tanultunk az iskolában a háborúkról történelem orán, ki tudtam magamat próbálni a hadvezérként. Természetesen nem sikerült teljesiteni. Nehéz játék.
Elfogyott az irásra szánt időm.
